Magamról

Saját fotó
Szóval. Amióta az eszemet tudom, mindig is vonzottak a kitalált történetek. Gyerekként inkább a körülöttem élők szórakoztatására meséltem, Egy nap apám feltette a kérdést: Miért nem írom le őket?. Pontosan emlékszem, ezt a 11. születésnapomon kérdezte. Attól a naptól kezdve rendszeresen leírtam mindent, ami eszembe jutott. A sok megírt történetek a sok ide-oda utazgatás közben elvesztek, ahogyan az első számítógépen megírtak is. A szenvedély azonban megmaradt. Elkoptatott tucatnyi barátnőt, két feleséget, de a történetírást sosem hagyta abba. Eddig kizárólag álneveken engedtem publikálni a történeteimet. Viszont Újévi fogadalmamat megtartva, 2017-ben már saját nevemen teszem ezt, és elindulok a kezdő, névtelen írók rögös útján.

2017. december 13., szerda

kommunista paraszt - A szerző felemelkedése © Wágner Szilárd

*(a regény részletei nem kronologikus sorrendben jellenek meg a blogon)

Klasszikus római stílusú rezidenciára megyek. Meghívtak, mert híres író vagyok. Dia él ott a férjével. Amire megyek, egy olyan esemény, ahol a pénzes emberek múlatják az időt.
   Taxival mentem, mert előre tudtam, sokat fogok inni. Már csak Dia miatt is. Nehéz lesz elviselni, hogy ott leszek a közelében, és nem tehetek vele semmit. Egy árva érintés sem.
   Kiszálltam a ház előtt, amihez a fő útról egy leágazás vezetett. Áthajtottunk a távirányításos kapun. Persze csak miután kinyitották. Ez most nem egy jóféle bosszúállós film, ahol észt vesztve kell nekirontani a bentlakó drogbárónak. Hosszú lépcső vezet fel. Egy fedett, de oldalt nyitott, tetején üveggel fedett előtér széles átjáróján haladok át. Belépek a belső kis udvarra. Középen szökőkút, körülötte ülnek a fal mellett az emberek. Ennek a belső helyiségnek nyitott a teteje. A nyári szellő kellemesen simogatja arcomat. A kis medencében, aminek a közepén a kút van, Koi pontyok úszkálnak.
   Idefelé jövet végig figyelni és vigyázni kellett, mert az égből madárürülék eső zúdult le. A szerencsésebbek, akik épp kiléptek az átrium alól, telibe kapták. Valamiért nem izgattam magam az eső miatt, nem is figyeltem, hogy elkerüljem, egyszerűen mentem és nem talált el egy sem. Nem siettem, nem kapkodtam. Csak nyugodtan haladtam. Az átvonuló madárhad ezek szerint tisztában volt azzal, engem nem kell szerencsében részesíteni, mert eleve menthetetlen vagyok.
   Szóval beértem a belső részbe, ahol a gazdagok már javában társalogtak. Én a sarokban ülő Diához mentem, és a bal oldalán leültem egy székbe. Rajta fehér stóla volt, a haja felfogva és a végei becsavarva. Vállai fedetlenek, igazából római módi szerint volt felöltözve, ahogy mindenki. Az egész olyan volt, mint ha az ókorban lennénk. A férje hívott meg, aki nem tudta, hogy nemrégiben erőteljesen kavartunk egymással. Dia jobbján egy kellemetlen pénzes pasi ült, akinek nem tetszett, hogy ott vagyok. Beszélgetést kezdett velem, a származás volt a téma.

2017. december 12., kedd

Pillanatképek és marhaságok

 „Amíg azzal foglalkozol, hogy mások mit gondolnak rólad, elvesztegeted az időt, hogy önmagad lehess.”
 Sírj! Író vagy. Akkor tudsz jót írni, ha sírsz. Sírás nélkül nincs alkotás. Igazából semmi sincs.
Természetesen ezzel sosem értettem egyet. Hisz mi fáj abban, amikor a lehulló falevélről írok, vagy egy megszülető gyermekről, s vele együtt arról az örömről, amit a családnak okoz. Ez hogy fájhatna már? Ezek a csodák, amelyek körbevesznek minket, kinek fájnak?
Miként tudnék akkor jó zsánert írni? Persze tehetek úgy is, ahogyan Rejtő, némi iróniával és szarkazmussal fűszerezve, amelynek eredményeként a legjobb ponyvákat írta. Vagy itt van Lee Stringer - Fedél nélkül New Yorkban könyve. Sorolhatnám még, azonban még mindig nem fogadom el, hogy akkor tudsz jót írni, ha a fájdalomról, vagy fájdalomból írsz. Mert vajon a legjobb mesék is így íródnak? Netán a krimik? És a pornó?
Tudod, egy jó szex után sokkal könnyebb írni. Bármit. Leülsz, felidézed az előző pár percet vagy órát, és a történet szimplán életre kel benned. Minden egyes mozdulat, sóhaj, kiáltás, mind-mind egy jelenet, fordulat a történetben, és a végén az olvasóval együtt elégülsz ki. Ide tartozik még az elmaradhatatlan cigar és whisky, amelyek tökéletessé teszik ezeket a pillanatokat. Lehet erre mondani, hogy csak akkor írsz jót, ha fáj, ha sírsz?


„Ha a viselkedéseddel megbántasz valakit, akkor nem bunkó vagy, hanem egyszerűen annyit jelent, odafigyelnek rád.”


Ilyenkor megértem, hogy sokan az alkoholhoz nyúlnak. A gondolat, hogy az, akit nagyon szeretünk, elveszthetjük, felőrli az ember idegeit. Nekik van mentségük rá, amiért alkoholisták lettek. Nekem nincs. A poharat mégis minden nap rendszeresen megemelem. Ahogy a kávézás, ez is szertartássá vált nálam. Minden mozzanat, a kupak letekerésétől kezdve a töltés befejezéséig, hagyva hogy az utolsó csepp az üveg nyakán lecsorogjon, enyhén barnára színezve azt. A napok elképzelhetetlenné váltak nélküle.
A szerző felemelkedése © Wágner Szilárd

A történetírásról - Donnie Yen után szabadon

A történetírásról - Donnie Yen után szabadon
"Hogy valaki magasan képzett író legyen, fontos, hogy elsajátítsa az alapokat, de képes legyen az önálló kreativitásra, sokoldalúságra és a különféle stílusok közötti váltásra."

"A legtöbb író arra összpontosít, hogy robot módjára a begyakorolt elemek sorozatát végezze, ahelyett, hogy a megtanult írástechnikákat improvizálva használnák egy történet megírásában."

„Ha tanácsot kellene adnom, azt mondanám, tökéletesítsd az alapokat és fedezd fel a történetírás más dimenzióit. Válassz ki egy stílust, de ne limitáld magad rá. Gazdagabb leszel. Mindig arra törekedj, hogy bármilyen helyzetben, bármilyen környezetben megálld a helyed, anélkül, hogy rá lennél utalva a tippekre vagy a merev szabályzatra.”

Behajtó lettem - A szerző felemelkedése © Wágner Szilárd

*(a regény részletei nem kronologikus sorrendben jellenek meg a blogon)

Behajtó lettem fejezet

Vicky után elpattant bennem valami. Valamikor valamiért mindig elpattan valami. Hogy mi?
   A rendőr felnyomott a motorháztetőre. Hátracsavarta a kezemet, kattant a bilincs. Mondott valamit, azonban semmit nem értettem belőle. Megragadta a kezemet, az ajtóhoz vonszolt, a fejemre tette a kezét, lefelé nyomott miközben betolt az ülésre.
   Nem mindig vagyok ám kedves ember. Egyszer kétszer ültem a világtól elzárt helyen is. A sokadik alkalom pont akkor volt, amikor azt a hülye-gyereket lecsukták. Azt a kis nácit, aki azért zsorvált egyet a bíróságon, hogy milyen szar neki a sitten. Hogy miért csuktak le? Nézzük csak. Egyszer azért, mert nézeteltérésbe keveredtem a barátnőm férjével. Tényleg. Szerinte átléptem egy határt, pedig ő rontott be a lakásomba, amikor kinyitottam az ajtót.
   Ennél az alkalomnál két hónapot kaptam egy törött orrért és csuklóért.
   Az első ilyen alkalommal ismerkedtem meg Mikekal. Ültünk ott a nagy hideg helyiségben, és jobb nem lévén, egymást szórakoztattuk a magunk szőtte mesékkel.

Stand-Up-os lettem - A szerző felemelkedése © Wágner Szilárd

*(a regény részletei nem kronologikus sorrendben jellenek meg a blogon)

Stand-Up-os lettem fejezet
Thelonious Monk - 1975 New York 
Apám, amikor komoly dolgokról akart beszélni, rágyújtott egy cigire, leült a zongorához és játszani kezdett. Bármilyen szomorú is volt a mondanivalója, anyám arcán a könnyek mellett mosoly terült el. Igen, apám értett ahhoz, miként mondjon el dolgokat. Talán ezért is nem vált el tőle sosem. Szerintem imádta azt az apámat, akivé zongorázás közben változott.
   – Merre jártál?
   – A bárban
   – Nem élsz egy kicsit túl sokat a múltban?
   – A múltban – merengtem el egy kicsit. – Nem, szó sincs ilyesmiről. Inkább azt mondanám, hidat képezek a múlt és a jövő között. Szerintem nem lenne szabad elfeledünk a múltat. Az emberek túlságosan is úgy élnek, mintha ők fedeznének fel mindent először, és előttük már nem tette volna meg sok más millió ember ugyanezeket a felfedezéseket. Ideje lenne nem elfeledni a múltat, hanem építkezni rá.
   Clare csak nézett rám, nem szólt, tudta, még nem fejeztem be.
   – Ahogy a világon minden más, fejlődnek, az elődeikre építkeznek. Az emberek meg mindent újrakezdenek. Azt mondják fejlődünk. Pedig csak az eszközök fejlődnek, nem az emberek.
   Átkarolt, lágyan simogatta mellemet. Pár pillanatig igy maradtunk, mig közelsége meg nem nyugtatott.

Valami kezdődik - A szerző felemelkedése © Wágner Szilárd

*(a regény részletei nem kronologikus sorrendben jellenek meg a blogon)


Valami kezdődik

Ébredtél már arra egy alkoholgőzös éjszakából, ahol két bombázóval vonultál el aktív testmozgással egybekötött testnedvcserére, azonban reggelre átváltoztak férfivá? Én igen. Pont kettejük között feküdtem. Amennyire felmértem a helyzetet, testre ők sem rosszabbak, mint a lányok. Formás fenék, sportos test… Azt mondják, a váratlan helyzetek azonnal kijózanítják az embert. Az lehet, de hogy a másnaposság ellen nem jó, hacsak arra nem, hogy az amúgy is sajgó fejed éppen széthasadni készüljön... Egy szivar kell – Azonnal! A tárcám a nadrágomban, ruha azonban sehol. Se az ágyon, se a földön.
   Felültem, körbenéztem a szobában. Mindenfelé kizárólag használt óvszereket láttam a földön. Egy, kettő, három, négy… hét, nyolc. Mozgalmas est lehetett. A kellően leamortizált agysejtjeimből igyekeztem kifacsarni valami emléket, mennyire keverhettem össze a formás női testet a srácokéval. Egy halvány szikra sem lobbant fel, ami segített volna a megvilágosodásban. A szivar, vagy bármi füstölni-való hiánya azonban egyre erősebben noszogatott egy felfedezőútra a lakásban. Lefelé araszolva rápillantottam a „partnereimre”. Harapás nyomok rajtuk, rajtam. Sajgó testrészek, rendben. Csak nem... De hisz ülök! – ugrott be. És nem fáj semmim. Mármint az érzékenyebb felemen. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, ott még most is szűz vagyok.

2017. július 18., kedd

A szerző felemelkedése - részlet egy soha el nem készülő regényből

*(a regény részletei nem kronologikus sorrendben jellenek meg a blogon)

Hogyan is működik egy szerző?

Felkel, általában korán reggel, azonban a reggel nem először, mivel sosem alszik rendesen, azonban a napsütés hatására, vagy mert megunja, elérkezik az a pillanat, amikor már nem látja értelmét a további alvásnak. Vagyis a próbálkozásnak, hogy ismét aludjon.
   A lába még nem éri a padlót, szőnyeget, papucsot, és a harmaduk kezében máris ott a staub és a gyújtó. Páran várnak egy-két slukkig, többségük azonban ilyenkorra rég a konyha felé van fél úton. Igen, eltalálta Kedves Olvasó, a fekete, energiát adó nedű reggeli ceremóniája következik. Ha lenne erről könyv, közel hasonlatos lenne a Tea szertartáshoz sokkal kevesebb featurerel tarkítva.
a képen Tom Waits
   Régebben, amíg a kis kotyogós telefröcskölte a fél tűzhelyet, a szerző cigijét hátrahagyva, hadd füstöljön a világba, elég az magától is, elsétált a napi sajtót összeszedni, ami vagy a bejárati ajtónál hevert a földön, vagy lent a postaládáknál, kertes ház esetén a kapura tűzve, esetleg Bodri által átolvasva. Amint a művelet sikeresen végrehajtódott, a kávé már várta. Kis kilöttyintés után a csészében, pohárban, bögrében ott gőzölgött. /Megjegyezném, manapság annyiban különbözik eme cselekményfolyamat, hogy az újságelőfizetés már nem dívik, ezért a szerző egy tapodtat sem mozdul a konyhából, hanem a baljában (azért baljában, mert jobbjában ott a cigarillos) tartott okoskodó telefonján nézi át az alvással töltött idő történéseit. Azonban ez a folyamat szintén változik, ha a képet tarkítja egy házi állat - macska képében -, netán gyermekes szülő, és még nő is a szerző. Nos, ebben az esetben semmi sem biztos azzal kapcsolatban, amit fentebb eddig írtam, mivelhogy gőzöm sincs, ők mit csinálnak reggel./