Taxival mentem, mert előre tudtam, sokat fogok inni. Már csak Dia miatt is. Nehéz lesz elviselni, hogy ott leszek a közelében, és nem tehetek vele semmit. Egy árva érintés sem.
Kiszálltam a ház előtt, amihez a fő útról egy leágazás vezetett. Áthajtottunk a távirányításos kapun. Persze csak miután kinyitották. Ez most nem egy jóféle bosszúállós film, ahol észt vesztve kell nekirontani a bentlakó drogbárónak. Hosszú lépcső vezet fel. Egy fedett, de oldalt nyitott, tetején üveggel fedett előtér széles átjáróján haladok át. Belépek a belső kis udvarra. Középen szökőkút, körülötte ülnek a fal mellett az emberek. Ennek a belső helyiségnek nyitott a teteje. A nyári szellő kellemesen simogatja arcomat. A kis medencében, aminek a közepén a kút van, Koi pontyok úszkálnak.
Idefelé jövet végig figyelni és vigyázni kellett, mert az égből madárürülék eső zúdult le. A szerencsésebbek, akik épp kiléptek az átrium alól, telibe kapták. Valamiért nem izgattam magam az eső miatt, nem is figyeltem, hogy elkerüljem, egyszerűen mentem és nem talált el egy sem. Nem siettem, nem kapkodtam. Csak nyugodtan haladtam. Az átvonuló madárhad ezek szerint tisztában volt azzal, engem nem kell szerencsében részesíteni, mert eleve menthetetlen vagyok.
Szóval beértem a belső részbe, ahol a gazdagok már javában társalogtak. Én a sarokban ülő Diához mentem, és a bal oldalán leültem egy székbe. Rajta fehér stóla volt, a haja felfogva és a végei becsavarva. Vállai fedetlenek, igazából római módi szerint volt felöltözve, ahogy mindenki. Az egész olyan volt, mint ha az ókorban lennénk. A férje hívott meg, aki nem tudta, hogy nemrégiben erőteljesen kavartunk egymással. Dia jobbján egy kellemetlen pénzes pasi ült, akinek nem tetszett, hogy ott vagyok. Beszélgetést kezdett velem, a származás volt a téma.